Nem vagyok "super women", ezért nem lapos hassal jöttem ki a szülőszobáról. Sőt, ilyen tekintetben még mindig szégyelhetném magam, amiért már 7 hónapja szültem és még mindig plusz 15 kilót mutat a mérleg, mint a várandóságom kezdetekor. Na meg mert lötyög a hasam. A combom meg vastag. És persze a karom is.

Nem leszek álszent, lehettem volna sokkal elővigyázatosabb, ami a súlyomat illeti. A várandóságom alatt 28 kilót szedtem fel. HUSZONNYOLCAT!!! Ez a 162 cm magaságomhoz és az amúgy a várandóságom kezdeti 55 kg körül ingázó súlyomhoz képest sok. Nagyok sok. Szégyelltem, és a mai napig is szégyellem magam emiatt. Sokan biztattak azzal, hogy pikk-pakk lemegy a felesleg, nem kell ezen aggódni, meglátom, egy év és visszanyerem a régi formámat. Múltak a hónapok, és már kezdtem hinni ismerőseim szavának. Aztán a 4-5. hónaptól kezdve stagnálni kezdett a súlyom. Sőt, 1-2 kilóval többet is mutatott a mérleg. A tükörben is sokszor szemléltem magam, a testem, elborzadva és sírva bújtam oda férjemhez, hogy milyen "csúnya és kövér vagyok", aki vígasztalásul csak annyit mondott: "nem vagy kövér, csak anya tested van". Na bumm, köszi. Akkor azok az anyák, akik napról napra bomba jó fotókat posztolnak magukról Instagramra, miért nem néznek ki úgy mint én??!! Tudjátok, azokról  az "insta mamikról" beszélek, akiknek már a szülés után tökéletes alakjuk van, mindennap tökéletes sminkkel és frizurával járják a világot, természetesen magassarkúban. Ezzel szemben itt vagyok én, a teljesen "átlagos anya", aki nap mint nap úgy néz ki, mint egy szakadt rongy, örül, ha meg tudja mosni a haját, de még gyakran ezt az élvezetet is inkább kihagyja a nap végén, mert hulla fáradtan inkább csak bedől az ágyba és alszik két órát a következő szoptatásig.

Mielőtt még bárki elítélne, nem szeretnék "tökéletes insta mami" lenni. Nem. Tényleg nem. De kinek nem fordult meg még a fejében, hogy ők miért olyan rettentő csinosak, és mi miért nem? Vagy, hogy nekik hogyan jut még arra is energiájuk, hogy olyan bombasztikusan jól nézzenek ki? Hol a karika a szemük alatt? Egyáltalán, hogy tudnak 2 percnél többet a sminkükkel foglalkozni? Nekik sosem nyűgös a babájuk? Az ő gyerekeik már megszületésüktől fogva átalusszák az egész éjszakát? A fogzást pedig hírből sem ismerik? Meg úgy egyáltalán, ezek az anyák sosincsenek zombi üzemmódban?

Természetesen nem erről van szó, hisz mindez csak látszat, egy kép. A szó szoros értelemben. Hisz mi is az Instagram? Egy hívogató kirakat, amit mindenki, a lehető legszebben próbál díszíteni, hogy betérjen az ember vásárolni, azaz minél több "szivecske" érkezzen a képére. Mindenki így (legalábbis próbálja) csinálja. Te is. Én is. Minden illuzió, a "tökéletesen" elkapott pillanat csak kamu, mögötte bizony sokszor alapos tervezés, szerkesztés, rengeteg idő húzódik, ezzel együtt pedig sok lemondás. A legrosszabb az egészben, hogy ezt mindenki tudja. Mégis ennek ellenére sokan dőlnek be ezeknek az egyébként gyönyörűen megkomponált képeknek, és elhiszik, hogy ez az idealizált világ létezik, sőt, ők maguk is ennek a világnak a részesei szeretnének lenni. Nem bocsátkoznék bele mélyebben ennek ártó és romboló hatásáról az életünkben, főleg azért nem, mert nincs mögötte szakmai alapokon nyugvó tudásom a témáról, de azt én is egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy hosszú távon ebben az álomvilágban élni és létezni, illetve vágyakozva áhítozni utána, nagyon súlyos önértékelési gondokat okozhatnak az amúgy is már ingadozó talajon mozgó énképüknek.

És akkor beszéljünk az anyákról, akiket a fent emlegetett jelenség érint. Maga a szülés, bárhogy is szépítjük és próbáljuk csilli-villi köntösbe burkolni, mégsem egy rózsaszín púderfelhőbe csomagolt állapot, hanem bizony nagy fájdalommal, vérrel, izzadsággal és bizony egy iszonyú módon kiszolgáltatott helyzettel jár. Persze az az eufórikus érzés. amikor először megpillantjuk a kis magzatvizes babánkat, feledtet(het)i mindazt, amit a szülőágyon átéltünk, az azt követő napokat, heteket, hónapokat már kevésbé. Azt, hogy alig tudsz járni a fájdalomtól, hogy vérzel, hogy sír a gyerek bármit is csinálsz, hogy úgy érzed nem vagy elég jó és kudarcot vallottál nem csak anyaként, de feleségként és nőként is, mert úgy érzed, nem vagy elég csinos és csábos a férjed számára, mert ha tükörbe nézel már nem a régi önmagad pislog rád, vagy mert nem tudod kézben tartani a háztartást és folyamatosan káosz uralkodik otthon, és még sorolhatnám napestig azokat a tényezőket, amelyek az addig kiengyensúlyozott és erős nőket is önostorozásra sarkallja, ami egészen a depresszióig is elfajulhat. A média és a közösségi felületek pedig még inkább rájátszanak arra, hogy még szarabbul érezd magad. Habár sokan állítják, hogy inspirálni szeretnék nőtársaikat, az anya társadalmat, lássuk be ez nem feltétlenül valósul meg. Sokkal inkább az ellenkező hatást érik el vele, hisz addig míg azt mutatják felénk, hogy ők milyen szexik és vadítóak még várandósan is, sőt, több gyerekkel a hónuk alatt, nem csak gyereket tudnak nevelni, de egyúttal karriert is építenek, figyelnek az egészségükre, rendszeresen sportolnak, folyamatosan el tudnak járni a barátaikkal szórakozni, az otthonuk pedig a lakberendezési magazinok címlapjain is szerepelhetne, hiszen mindig makulátlan rend és tisztaság uralkodik náluk, nem hogy inspirálni nem fognak bennünket, hanem csak egyre lejjebb és lejjebb taszítanak minket annak a bizonyos mély gödör aljára.

Talán kijelenthetem a többi anyatársam nevében is, hogy számunkra valódi, "átlagos" anyák kellenek példaképnek, a maguk tökéletes tökéletlenségükkel együtt. Olyanok, akik ugyanolyan problémákkal küzdenek mint mi magunk. Akiknél gyakran órákon keresztül vár a kimosott ruha a mosógépben, hogy egyszer valaki kiteregesse. Akik nemhogy egészségesen nem főznek, de örülnek, hogy egyáltalán valami kaja kerül majd az asztalra, mire a felmentő sereg, nevezetesen Apa, hazaér a munkából. És igen, végre ilyenkor mi is eszünk pár falatot, mert addig nem volt időnk. Azok hangját szeretnénk hallani, akik nem félnek az anyaság rossz oldalait is bemutatni, akik nyíltan vállalják, hogy nem mindig öröm és boldogság a gyereknevelés. Ha nyitott szemmel járunk, és nem keressük állandóan a mindenben "tökéletes" anyákat higgyétek el, meg fogjátok találni. Hisz ott vannak mindenhol: a szomszédban, a játszótéren, a munkahelyeden, a barátaid között... És természetesen ott vagy te. Sőt még egy titkot elárulok. A tökéletesség mindenkiben ott lakozik, a saját gyereked számára ezt a fogalmat TE jelented.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert egy elég komoly és biztos alapokon álló kapcsolatom van egy olyan személlyel, aki, ha kell, visszaránt a mélyből, és emlékeztet arra, hogy neki így vagyok tökéletes, átlagosan. A plusz "anyakilóimmal", smink nélkül, felkötött, gyakran kócos hajjal, kényelmes ruhában, karomban a kislányunkkal. És tudjátok mit? Nem akarok lemondani a valódi pillanatokról. A spontán jött közös játékokról, mikor a lányunk nevetésétől cseng a lakás. A maszatos arcáról és foltos ruháiról az általam főzött jóízűen elfogyasztott ebéd után. A rendetlen nappaliról, ahol mindenfelé játékok és szétszagatott újságpapírok hevernek.

Mivel is zárhatnám a bejegyzésemet, mint egy képpel, rólunk.